Valódi kötelékek: Miért ragaszkodunk?

by - január 15, 2022


Ezt a bejegyzést eredetileg a Stylemagazin honlapjára készítettem, hiszen egy kissé elgondolkodtatóbb - szomorkásabb a témát ölel fel. Itt a személyes blogomon mostanában inspirációról, tippekről, illetve élményekről olvashattok; de úgy gondoltam, hogy ennek a posztnak most itt is helye van!

A Stylemagazin Facebook oldalán rengetegen olvasták el ezt a gyakornoki cikkemet, így ez is bátorított abban, hogy itt is megosszam Veletek a következő blogposztot. A lenti gondolatokkal természetesen senkinek sem kötelező egyetértenie, hiszen mindenkinek saját véleménye és érzései vannak, a 21. században, így egyáltalán nem baj, ha Ti másképpen látjátok az én gondolataimat. Az elmúlt hónapokban engem azonban nagyon is megérintett és sokat foglalkoztatott az alábbi téma.

Fotó: @davisphotoes




Túl szeretek, túl sokat adok és keveset kapok. Sokszor előfordul velem mostanában, hogy úgy érzem, nem azt kapom vissza, amit valakinek nyújtok. Vajon, miért van az, hogy az emberek hajlamosak túl sokat adni, még akkor is, ha lelkesedésük, támogatásuk viszonzatlan? Miért ragaszkodunk túlságoson ismerősökhöz, barátokhoz, kapcsolatokhoz?  Vajon hol a határ az érdek, a zsarolás és a szeretet között?

Ha a saját szemszögemből vizsgálom meg ezt a kérdést, talán két választ tudok adni rá.

Az egyik nem más, mint az, hogy egyszerűen félünk. Félünk, hogy egyedül maradunk, hogy nem lesz senki, akivel szóba állhatunk, s megbeszélhetjük a problémáinkat. Keressük a köteléket, a támaszokat, akarva – akaratlanul. Tartozni szeretnénk valakihez, hogy ne maradjunk magányosak.
Ilyenkor fontos mérlegelni, hogy ez a kötelék vajon valódi – e, mennyit ad számunkra. Lehet, hogy egy kis idő után rájövünk arra, hogy csupán csak a magánytól való félelem végett ragaszkodunk, egy esetlegesen roncsoló kapcsolathoz.



A másik opció, ami felmerült bennem az elmúlt időszakban az nem más, mint a remény. Remélünk, egyre jobban, és egyre kilátástalanabbul. Arra várunk, hogy majd a másik ember is megadja számunkra azt a törődést, amit igényelünk, amire mi vágyunk.

Vajon meddig lehet ezeket tűrni, s mikor pukkan ki az a bizonyos lufi? Meddig vagyunk képesek várni, s tűrni azt, hogy szeretetünk egyoldalú? Azt tapasztaltam, hogy ezt mindenki saját maga látja, és határozza meg. Vannak olyanok, akik mindenáron kitartanak egy – egy illető mellett, még akkor is, ha energiáik már véglegesen elfogytak vagy egyre csökkenek.

Végül, de nem utolsó sorban ott vannak azok az emberek, akik könnyen veszik az emberi kapcsolataikat, s nem ragaszkodnak. Nekik talán mindegy is, hogy mi – hogy alakul. Én az előbbiek közé tartozom, azok közé, akik mindent a saját gondjuknak mondanak, s mindent a lelkükre vesznek.

 

Elgondolkodtató azonban, hogy mely stílus és viselkedés építi jobban saját lelkünket és életünket:

Mások mindenekfelett való segítése, vagy kizárólag az, ha saját magunkat helyezzük előtérbe?

 

 

Xoxo: Fanni ❤


A bejegyzésben szereplő képeket készítette: Gecsei Dávid @davisphotoes
Smink és haj: Pony Bar Veszprém 
Ruha: Blue Velvet

You May Also Like

0 megjegyzés