SOCIAL MEDIA

2018. július 11.

Megéri-e?


Sziasztok!
Ez a bejegyzés már régóta érlelődik bennem, de sajnos eddig nem nagyon mertem ehhez hasonló véleményt nyilvánítani  (Nem mintha most bátran tenném...). 
A Maybelline & Cosmopolitan blogger-suli viszont megtanított arra, hogy ebben a ,,szakmában" vállalnunk kell a mondanivalónkat (Természetesen egészséges kereteken belül).
Én már most tudom, hogy nagyon sok olvasó lesz, aki nem fog egyetérteni velem, s biztos lesznek olyanok is, akik mosolyogva azt mondják: Jajj, most azt gondolja megmondja a tutit!
A félreértések elkerülése érdekében leszögezném, hogy nem gondolok semmi ilyesmit.
Ez csupán egy vélemény; amely mindenkinek szubjektív, úgyhogy teljesen jogos, ha valaki nem ért egyet velem!:)

Miért akarsz tökéletes lenni, mikor egyéniségnek születtél?
Remek; már a cím közhelyes (gondolják sokan, és milyen igazuk van)!-Tényleg az.
Közhelyes; mert sajnos úgy érzem, hogy ez a jelenség, kérdés, (probléma!?) egyre jobban beékelődik a mindennapokba.

S hogy erre mi ébresztett rá? - Nem más, mint a blogolás.
Tapasztalni azt, hogy hányszor akartam feladni az egészet az miatt;  Ki mit gondol? Hogy hányszor ütött szöget a fejemben a gondolat: Ezért nem kellettél annak a srácnak. Hallgatni a mondatokat, miszerint ehhez nem kell túl sok ügyesség. Erre a kérdésre szerencsére választ kaptam a blogger-suli során, szakmabeli példaképemtől, és most már tudom; a lényeg a kitartás, és az írás szeretete.

De térjünk csak vissza, a legelső kérdésre; arra, hogy miért is hajszoljuk a tökéletességet?
(Igen, én is ezt teszem.) Mostanában nem láttam mást, mint azt, hogy amint elkezded bontogatni a szárnyaidat, s egy kicsit felvállalod ki is vagy valójában, kicikiznek. (Tudjátok, olyan ez, mint amikor a nap megpróbál ki sütni, de aztán mindig jön egy felhő ami eltakarja.)
Kicikiznek; és Rád fogják, hogy feltűnési viszketegséged van. Megkérdezik, hogy Neked miért nem az az érték ami másnak?

Bennünk lányokban, ilyenkor felmerül a talán számunkra legfontosabb kérdés: Mit szólnak ehhez a pasik? 
Soha sem felejtem, el mikor a szüleim először elengedtek ,,olyan igazi buliba". Naivan felvettem a kis rózsaszín ruhácskámat (szó szerint azt), és izgatottam indultam el az éjszakába. Aztán hamar lelankadt a lelkesedésem; rájöttem, hogy én sosem leszek ,,menő" úgymond. Hiszen nem úgy mentem, mint az a ,,minta" akit a pasik egy szempillantás alatt körbezsonganak.
Éreztem, hogy elveszek a tömegben, abban a visszafogott ruciban, hogy többet kellett volna sminkelnem...
Egy ideig aggasztott a dolog; aztán úgy voltam vele, ez csak egy eset volt. Időközben azonban ráébredtem arra, hogy fiú miatt feladni az egyéniségemet sohasem fogom; de őszintén be kell valljam; az, hogy ezt mennyire fogadják el meg is látszik a kapcsolataimon...



A szekálások, piszkálódások, a szavak folytonos mondogatása felettébb hamar elbizonytalanítják az embert. - Ott vagyunk, ahol a part szakad.
Azt vesszük észre, hogy a ,,tömeg" felülkerekedett rajtunk, és boldognak hisszük magunkat.
Úgy érezzük, tartozunk valahová; most, hogy már nem cikiznek minket, mi is részei lehetünk a ,,bandának".


 Feladtuk önmagunkat.
Mindenesetre tegyük fel a kérdést:
Megérte?

Megérte olyan cipőt venni, amiben menni sem tudunk, olyan ruhát, amit lehet, hogy többet fel sem veszünk  (Csak azért, mert azt mondták)?
Megérte az iskolában mást mutatni; csak azért, hogy megfeleljünk?
Vagy megérte tönkretenni egy barátságot a Nagy Ő miatt? 
És miatta, megéri annyit sírni?


/Ui: Muszáj volt, hogy romantikus kicsengése legyen... /


Megjegyzés küldése